Egy világhírű életmű dalai – Sting Debrecenben...

Szerénységével, természetességével valóban egy „alien” a sztárok között, ahogyan azt az Englishman In New York című dalában énekli.

Mint néhány napja a nagy zuhékor a víz, úgy hömpölyögtek a Főnix Aréna környékén az emberek csütörtökön este a Sting-koncert előtt.

Az utolsó pillanatban érkezőknek parkolóhelyet találni hasonlatos kihívás volt a tű és szénakazal esetéhez. Mindenki a tizenhatszoros Grammy-díjas angol zenész, énekes-dalszövegíróra volt kíváncsi. Mire az ajtóig jutottam a tömegben, bizsergető izgatottság lett úrrá rajtam, a táskaellenőrzés, a 8500 főt befogadni képes, megtelt arénában a hely megtalálása mind fokozták e várakozást. Hatásos antréra számítottam, széttárt karú, fényárban úszó sztárt a színen és hangosan zúgó közönségörömöt, majd kis hatásszünetet az első gitárpengetés előtt, ehelyett a koncert egyszerűen elkezdődött.

Sting besétált, és énekelni kezdett, alig vettem észre, egy egy kedves ismerősömnek szánt mondat közepén jártam épp. Ez a nyitány sokat mond az ötvennek is alig tűnő, október másodikán hetvenegyedik születésnapját ünneplő ikonról, aki előtt a fia, Joe Sumner játszott. Ez volt a Stinghez igazán illő belépő. Az esten végig úgy énekelt, olyan könnyedséggel, finoman, természetesen, mint ahogyan más levegőt vesz vagy beszél. Az ő beköszönése tehát zene maszk nélkül.

Az egész produkció alatt ilyen mértékletes volt, kevés kiszólással, szinte szünet nélkül egymásba folyó dalokkal töltötte ki a másfél órás fellépési időt. Míg hallgattam a Shape Of My Heart, az Every Breath You Take, a Message In A Bottle vagy az Englishman In New York című világhírű slágereket, azon gondolkodtam, mi a titka ennek a szerény, jól karbantartott, de nem a tömegből kitűnő külsejű, makulátlan, de nem kifejezetten egyedi hangú férfinak. A valódi választ csak az érezheti, aki hallotta őt.

Szavakban racionalizálni pedig talán azután lehet, hogy utánaolvasunk a pályájának: szegényégbe született, a létfenntartáshoz szükséges egyéb munkák – kalauz, építőmunkás, volt adóhivatali dolgozó és mirelitüzemi munkás – rengeteg gyakorlással, tanulással, állhatatos hittel vált azzá, aki ma. Azon túl, hogy kitűnő énekes, tud gitározni, bőgőzni, mandolinozni, szaxofonozni, pánsípozni, lantozni, de jól zongorázik és harmonikázik, több filmben szerepelt. Feleségével jógaközpontot működtetnek.

A debreceni rendezvény a My Songs című turné része, amelyen a sikeres pálya legnépszerűbb dalait hozta el Dominic Miller gitáros, Josh Freese dobos, Kevon Webster billentyűs, Rufus Miller gitáros, Shane Sager harmonikás, valamint a vokalisták Melissa Musique és Gene Noble kíséretében. Utóbbi két zenekari tag – lenyűgöző hangjuk, énektudásuk – mellett a jelenlétükkel is sokat hozzátettek a produkcióhoz, külön showként is szívesen elnéztem volna a táncukat. Olyan élvezettel élték meg a koncertet, hogy egy nem rajongó is azzá vált volna őket figyelve. De ilyen (nem rajongó) aligha akadt a csarnokban.

Az ismertek mellett elhangzott néhány új dal is, a tavaly novemberben kiadott The Bridge albumról. Sting szerencsére nem távozott angolosan, a visszataps után megajándékozta még néhány dallal a jelenlévőket, búcsúként a Fragile hangzott el. Az utolsó mozdulat sokáig a szemem előtt volt még, most is fel tudom idézni. Nem pengette, megcirógatta a húrokat a zenész, s mintha kicsit mindenki vállát megsimította volna, mielőtt útnak indította haza. Olyan simítás és olyan koncertélmény volt ez, amelytől muszáj jobb, szerényebb, együttérzőbb embernek lenni.

(c) Haon