Ebben a buliban egy remek Sting-koncert veszett el...
 

Képzeljék el Stinget: egy 67 éves fószer tizenhat Grammy-díjjal, a néhai The Police frontembere, rengeteg albuma van, időtlen idők óta aktív, és a legtöbb számából süt a melankólia és a komolyság. Ha ez megvan, akkor próbálják meg megmagyarázni, hogy vajon mi sarkallta arra ezt az embert, hogy a jamaicai Shaggyvel (alias Mr. Boombastic) csináljon egy közös reggae albumot 2018-ban.

Stingtől persze a kezdetek óta nem állt távol a reggae, de ettől még mindig nem lesz érthetőbb, hogy miért pont ennyi idősen, és miért pont Shaggyvel csinálta meg a 44/876 című albumot. Mindenesetre a lemez nemcsak megszületett, hanem barátságot is szőtt a két zenész közé, sőt, közös turnéra is indultak vele. Ennek lett a legutolsó állomása Budapest, ahol a hatoslottó harmincadik születésnapjának alkalmából

A bulinak a Hősök tere adott otthont, nem véletlenül, mert előre látni lehetett, hogy őrületes tömeg lesz, ez pedig a helyszínen be is igazolódott: a szakadó eső ellenére nemcsak a tér és környéke, hanem az Andrássy út is megtelt emberekkel szombat este.

Az est házigazdája Harsányi Levente műsorvezető volt, aki szerencsére nem gondolta túl a feladatát: 6 körül kijött, lendületesen kiabált egy sort arról, hogy mennyire jó itt, majd felkonferálta az előzenekarként érkező Punnany Massifot.

Én egy jó pár évvel ezelőtti Pannónia Fesztiválos fellépésük óta igyekeztem elkerülni a Punnanyt – leszámítva a Testem a vászon című Blind Myself dalt, amiben Wolfie közreműködött –, és sajnos szombaton sem sikerült meggyőzniük arról, hogy van értelme elmennem a koncertjeikre, de ez nem az ő hibájuk.

A pécsi zenekar abszolút mindent megtett a közönség beizzítása érdekében, de olyan falakba ütköztek, amiket képtelenség volt áttörni, úgyhogy egy idő után látszólag ők is elfogadták, hogy itt nagyjából csak maguknak zenélnek. Ezzel együtt is lehetett élvezni amit csináltak, de közben valószínűleg nagyjából úgy érezhették magukat, mint Kiss Tibi, mikor a Quimby néhány éve Marilyn Manson előtt lépett fel a Volt nagyszínpadán.

A hangulaton mondjuk jó eséllyel az sem segített, hogy hiába mondta Harsányi "Időjós" Levente a koncert előtt, hogy mindenki nyugodjon meg, most már biztos nem fog esni az eső,

A koncert után aztán el is állt, úgyhogy a következő háromnegyed órás holtidő nagy része azzal telt el, hogy a rendezvény szervezői és a hátrébb állók különféle módszerekkel próbálták rávenni az embereket arra, hogy ugyan tegyék már el az ernyőket, mert tök balesetveszélyes, és amúgy sem esik az eső.

A szervezők módszere egyébként az volt, hogy ez utóbbira a tömegben járkálva kedvesen felhívták az emberek figyelmét, a hátrébb állóké meg az, hogy azt kiabálták, hogy

Mindez addig zajlott, amíg fel nem tűnt ismét Harsányi Levente, aki fél 8 körül arra bátorította a közönséget, hogy egy könnyű, de nagyon erős tapssal hívják be Stinget, aztán még vissza is számolt tíztől, hogy tényleg rettenetesen mesterkélt legyen az egész.

Stingék persze tényleg jöttek is – méghozzá jó tíz perccel a hivatalos kezdés előtt, ami elég meglepő volt –, és rögtön egy igazi klasszikussal, az Englishman in New Yorkkal, pontosabban annak egy némileg módosított változatával nyitottak, ahol több refrént is Shaggy énekelt, englishman helyett jamaicannel. 

ami bizonyos helyeken egész jól is működött. Az Every Little Thing She Does Is Magic például egyáltalán nem ütött el a közös számoktól, ahogy a Love Is The Seventh Wave sem, de aztán jött a Message in a Bottle meg a Fields of Gold, amik viszont egyáltalán nem illettek bele az egészbe.

Ezzel amúgy alapvetően nem is lett volna baj, főleg mert a legtöbben valószínűleg eleve az ilyen slágerek miatt mentek ki a koncertre, de egy idő után marha fárasztóvá vált az, hogy mindenféle átmenet nélkül váltakoztak a stílusok. itt ütközött ki egyébként a két zenész közti különbség is, ugyanis

A vége felé aztán sikerült még feljebb csavarni a WTF-potmétert, ugyanis előbb a koncertbe tényleg teljesen bele nem illő Hey Sexy Lady című Shaggy-nóta szólalt meg, utána meg sokak nagy örömére elkezdődött a Roxanne,

A ráadásban aztán volt még Desert Rose is, a végén pedig egy jó hosszúra elnyújtott Every Breath You Take zárta le a több mint másfél órás koncertet.

Fontos adalék, hogy a Sting-koncert kezdetével megint elkezdett esni az eső, és aztán a végéig folyamatosan szakadt is, úgyhogy körülöttem fokozatosan eltűntek az emberek. A tömeg nagy részét ugyanakkor az eső sem rettentette el, hősiesen kitartottak a végéig, de néhány kivételtől eltekintve ott, ahol én álltam, nem úgy tűnt, mintha különösebben élvezték is volna az egészet.

A szervezőket egyébként külön dicséret illeti, mert a Sting & Shaggy elejétől eltekintve jól szóltak a koncertek, és láthatóan a fél környéket sem feleslegesen záratták le, az alapján, amit én láttam, eléggé ki lett találva, hogy minek hol legyen a helye.

A koncertről már nehezebb lenne konkrét véleményt alkotni. Sting és Shaggy az egész turnén pontosan azt játszották, amit nálunk, szóval előre lehetett tudni, hogy mire lehet majd számítani, de én élőben is azt éreztem, amit a lemez meghallgatása után, vagyis, hogy

Azt semmiképpen nem mondanám, hogy rossz bulit csináltak, de valahogy mégis az maradt meg bennem, hogy ebben az egészben valahol egy remek Sting-koncert veszett el, ami határozottan sokkal jobb lett volna annál, amit kaptunk.

(c) Index by Flachner Balázs