Vérprofi szenvedély...
Koncerttermet varázsolt egy arénából néhány óra erejéig Sting - a zenész, aki tavaly késő őszi fellépésére duplázott rá tegnap este, az akkorihoz hasonló, mégis egészen más koncertet adott Budapestre visszatérve. Több magyar mondat, kevesebb átkötő szöveg, egy helyi zenekar és egy karmesterhölgy: még címszavakban sem írhatjuk le ennyivel a bő két órás koncertet.
Sting az őt Grazban már kísérő Budafoki Dohnányi Zenekarral lépett fel tegnap este: jó érzés volt a szólófutamok után magyar neveket hallani, a hazai együttes nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a zenészeit már a második szám után bemutató Sting közvetlen kapcsolatot alakítson ki a közönséggel. Mindezt úgy, hogy a tavalyi, sztorizgatós átkötő szövegek helyett leginkább semmit sem kaptunk. Persze sokan voltak „visszatérő“ koncertlátogatók, akik ismerték már az apró poénokat és történeteket, de kicsivel több kommunikáció ettől függetlenül még tovább fokozta volna a hangulatot. Tény és való azonban, hogy néhány szót és mondatot bemagolt a zenész, így - ha kicsit érdekes tagolásban is - tőle hallhattuk magyarul, hogy ''a következő szám után húsz perc szünetet tartunk''.
De ne szaladjunk ilyen előre, a félidőhöz. Az első dalokkal, köztük az 'If I Ever Lose My Faith In' You-val és az Englishman In New Yorkkal megalapozott lendület tartott akkor is, ha épp balladisztikus dalokra került sor. Ahogyan azt tavaly is megfigyelhettük, a szólisztikus megnyilvánulásoknak is teret adott Sting a háta mögött ülők esetében is - nagyon szép példa volt erre a már említett Eglishman… mellett a 'Whenever I Say Your Name' hegedűszólója. Az utóbbiban a vokalista, mellesleg ''civilben'' dzesszénekesnő Jo Lawry is megmutathatta, mi mindenre képes kellemes hangjával, miközben Dominic Miller egy pillanatra sem tolta magát előtérbe. Most is megvolt a zenészek tökéletes összhangja - egy csapatot, nem egy rockbandát meg egy véletlenszerűen mögéjük került zenekart hallottunk.
A ''frontember'' pedig épp azt a mélységű átélést hozta, amivel tavaly is szembesülhettünk. Lúdbőrzésig megragadó, kifejező éneklést, mellé némi gitárt, szájharmonikát vagy csörgődobot a kézben. A csörgődobbal azonban egy kritkus részhez értünk el. Az aréna hátsó harmadában a csörgődob és a cintányér hangja is annyira furcsán verődött vissza a falakról, főként a dalok halkabb részeiben, hogy az embernek már olyan érzése volt, mintha a szomszédban szeletelős technopartit tartanának, ez pedig némiképp rontotta a koncert élvezeti értékét.
Ritkán, de az is hallatszott, hogy az énekes most nem ugyanazzal az együttessel járja végig az összes koncertállomást: tényleg csak néhányszor, de voltak bizonytalan hangok a kísérőzenében. De ennél több negatívumot a legnagyobb rosszindulatal sem tudnék felhozni a koncerttel kapcsolatosan - rosszindulatról pedig szó sincsen. Érzékeny, nagyon élvezhető, szó szerint szép előadást láthatott a csurig megtelt aréna közönsége, s mindez számos ráadásdallal zárult.
Jó volt ismét látni és hallani azokat a dalokat, amelyekről már nyolc hónapja is kiderült, milyen fantasztikusan, mennyire másként szólnak szimfonikus köntösbe bújtatva. Sting vérprofi, de dalai ettől nem hűlnek ki, sőt - még inkább teli vannak érzelemmel, így egymás után át tudjuk érezni egy vámpír meg egy megcsalt, idős férj kálváriáját, hogy csak két példát ragadjak ki. Másodszorra is felejthetetlen élményt nyújtott a Symphonicity-koncert, most Sarah Hicks vezényletével, új ízekkel, de a régi értékekkel. Harmadszor is megnézném, ha lehet…
(c) Metropol by Krezinger Szonja
(If anyone would care to provide a better English translation of this review than can be obtained through Google then we'd love to hear from you - thanks daveandwendy@sting.com)